Valamikor tavaly, ősz elején fedeztük fel a helyet. A Bercsényi utcában található, a Karinthy felől a jobb oldalon, egy szűk vasajtón át megközelíthető pince- helyiségben. Állítólag Oportónak hívják, de mi csak Macifröccs néven emlegetjük, ugyanis itt figyeltünk fel először az amúgy egyre több helyen kapható macifröccsre (alapkiszerelésben vörösbor + málnaszörp + szóda). A pultos egyszer megkérdezte, hogy fehérből vagy vörösből kérjük-e, és hozzátette, hogy kevesen tudják, hogy a fehér szőlőből van. Mi elnézően mosolyogtunk, de én nem tudtam megállni a kérdést, hogy akkor a vörös mégis miből készül. Hát málnából! Ja, kérem szépen, úgy már érthető. Furcsálltam is volna, ha bármelyik kannás is látott volna szőlőt.

A hely egyébként két jól elkülönülő részre van osztva, mind a kettő dohányzó. Fent, a bejárattól jobbra fapados villamosszékeken ücsöröghetünk, és macifröccsözés vagy búzasörözés (itt egész jó árban van) közben bambulhatunk a falat dekoráló, a békebeli időket idéző, villamossínekkel átszőtt egykori Kálvin tér fotójának falméretű poszterére, a villamos kapaszkodókra, vagy jókat szórakozhatunk a fönt látható század eleji reklámok izgalmas és olykor humoros szövegein, rajzain. Sőt, itt még a komolyabb beszélgetés is lehetséges, ugyanis az amúgy hangos zenét jól megszűri az üvegfal, amely elválaszt minket az alsó résztől.

Lent a falak újságok lapjaival vannak kitapétázva, a műfaj leginkább a sport és a bulvár. Nyelvileg viszont rengeteg minden megtalálható, a magyaron kívül az olasztól kezdve egészen a törökig. Az asztalok nagy része itt található, és a szűkös tér ellenére még egy csocsóasztal is helyet kapott. Két tévé is van, ezeken általában két különböző zenecsatorna megy, viszont a hangszórókból mindig egy harmadik szám szól, amikor odaszoktunk, ez általában a hatvanastól kilencvenes évek rockzenéje volt. Lent található a picinyke pult is, fölötte polcokkal. Az egyiken néhány régi Marx és Lenin kötet található, no meg a jó Vlagyimir Iljics kábé tizenöt centis mellszobra. Többek között ez volt az a motívum, ami első látásra szimpatikussá tette számunkra az amúgy igencsak füstös helyet. Nem mintha akkora kommunisták volnánk, csak az olyan értelmiségien lázadós.

Annyira sikerült odaszoknunk, hogy már hetente legalább egyszer megfordulok ott, de inkább többször. Sok az ismerős arc, és nem csak azok, akiket máshol ismertem meg, hanem olyanok is, akikkel ott sikerült összehaverkodni. Leányzók, például. Amúgy is családias egy kicsit a hely. Annak ellenére, hogy estére mindig csurig megtelik, csak egyetlen csapos van (összesen kettő, ilyen meg olyan váltásban). Később kikerült egy KISZ-es zászló, meg néhány népköztársaságbeli kitüntetés is, amely remekül illik a kiszolgálás szoci mentalitásához. Akárhányan ácsorognak a pultnál, a poharak komótos elmosogatása mindig előbbre való a kiszolgálásnál. Nem vettük zokon, hozzá tartozik a hely szelleméhez.

Teltek múltak a hetek, és mostanában egyre több változást lehet megfigyelni. Először kikerült egy szép nagy magyar zászló, semmi különös. Azután viszont feltűnt, hogy egyre érdekesebb alakok alkották a közönség egy részét, ráadásul egyre többször azt akarták, hogy az ő zenéjük szóljon. Nem nagyon ismerem az együtteseket, de dalaikban sokat szerepelnek a szittya, nagymagyarország, turul, magyarokistene, és egyéb, hasonló kultúrkörből származó, ezeknél vészjóslóbb kifejezések. És persze nem István a király stílusban előadva. Egy darabig nem zavartattam magam, nagy az isten állatkertje, jut mellettünk hely nekik is.

Aztán legutóbb, szintén valami szkinhed zenére belépve, hirtelen feltűnt, hogy ez már abszolút nem az a hely, amit fél évvel ezelőtt megkedveltem. A pult fölött ott figyelt kiakasztva a Székely himnusz, mind a sok versszakával, amelyből én eleddig kettőt ismertem. Volt alkalmam tanulmányozni, ugyanis miután a pultnál egyedül állva leadtam a rendelést, a csávó még szép lassan elmosogatott huszonnyolc(!) poharat. Ekkor, az eddigiekkel ellentétben ezt a viselkedést vérlázítónak találtam. Mindeddig azt hittem, hogy a szélsőségesek által mostanában lelkesen énekelgetett dallam valamikor régről, az igazi székely néptől származik. Tévedtem, egy Csanády György nevű fószer írta 1921-ben, és a többi versszakot nézve a szöveg igencsak irredenta. Igazából nem is tudom, miért fejtegetem most ezt, aki kíváncsi a részletekre, az tájékozódhat itt.

A pulton egyébként újabban mindenféle jobbos, annak is leginkább a széléről származó újságok segítenek megszépíteni a várakozás perceit. Közben rájöttem, hogy ha a magyarirtó szláv Becherovka helyett inkább valami kumiszféleséget kérek, valószínűleg gyorsabb volna a kiszolgálás. Még jó, hogy nem valamilyen nemzetrontó Zwack termékkel vagy kóserszilvával próbálkoztam, ki tudja, mi lett volna a vége! Aztán csak megkaptam. Ja, egyébként a feles, mocskos nyugati szokás szerint már ott is csak négy cent.

Ez eddig még akár rendben is lehetne, a biztosítékot az ütötte ki, amikor megláttam Lenint sapkában. Ami ugyan teljesen szokványos lenne, ha Lenin feje is látszana alatta. Azonban a fehér ku-kluxos csukja teljesen eltakarta őt a szemem elől. Jó, értem én a viccet, és még röhögnék is rajta, ha nem lenne mellé a szélsőjobbos, irredenta körítés. De ez így már sok volt, azt hiszem, eztán ritkábban fogom látogatni a Macifröccsöt. Így jártak, bár bizonyára nem fognak sírni utánam.

Rossz lett a kedvem ezen az estén, és másnapig nem múlt el. Hirtelen rádöbbenés volt ez. Hónapokig jár valahova az ember, hétről hétre, és észre sem veszi az apró változásokat maga körül. Aztán, egyszer csak bumm! De ekkor már késő, a dolgok visszafordíthatatlannak tűnnek. Nem mintha amúgy sokat tehettem volna. A hely nem az enyém, azt csinál vele a tulaj, ami neki tetszik, maximum elveszít néhány törzsvendéget. Sebaj, jönnek helyettük mások, akiknek egészségesebb a fejbőre, mint a miénk.

Valami ilyet érezhettek a németek is a harmincas évek elején.