A rendszeres olvasók tudhatják, mennyire távol áll ennek a blognak a nyelvezetétől a vulgarizmus, most azonban egy mondat erejéig mégis meg szeretném engedni magamnak a közönségesség luxusát: Amikor először beleolvastam a Bárczium legújabb számába, majdnem beszartam a röhögéstől. Na, nem mintha az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Karának hallgatói havilapja annyira szórakoztató volna, mint mondjuk a Kretén, de a maga módján mégis tud néhány kellemes percet szerezni egy természettudományos érzelmű fiatalnak is.

Elgondolkodtam azon, hogy a Nyúz-ni való című írást egyszerűen kommentár nélkül tegyem fel ide, hiszen önmagáért beszél. Aztán persze nem bírtam megállni, hogy ne fűzzek hozzá véleményt. Sajnos, a kari hallgatói önkormányzat honlapján az ezt ígérő linkek ellenére az újság egyik száma sem található meg online, ezért csak egy beszkennelt változattal szolgálhatok. Mindenesetre érdemes letölteni innen.

Megtisztelőnek érzem, hogy a félévente három-négy alkalommal megjelenő, huszonnégy oldalas lapjukban egy egész oldalt szentelnek egy, a Tétékás Nyúzban megjelent írásomnak. A 33. félévfolyam 12. számában található, Kitárt ajtók című cikkről van szó. Valóban, ezt még tavaly, december legelején követtük el, egy cikksorozat részeként, amelyben bemutattuk az ELTE campusainak büféit. Vagyis ennek ürügyén megpróbáltunk egy rövid körképet adni egyetemünk változatosságáról, a különböző campusok lakóinak eltérő élet- és szemléletmódjáról.

A cikk szerzőjének a jelek szerint nem tetszett az írás, és csak azért nem kért helyreigazítást, mert szerinte úgyis mindenki láthatja belőle, hogy hülye vagyok. Fogyatékosságom Képességem abban áll, hogy mielőtt elmegyek az Ecseri útra, ahol a Bárczi campusa található, nem nézek utána az akadálymentesítés minden csínjának, és nem tanulmányozom át módszeresen az ide vonatkozó törvényeket. Ráadásul, még ha ezt hanyag módon el is sunnyogom, akkor is van képem írni a büféről és az épületről. Ez egész egyszerűen elfogadhatatlan újságírói baklövés!

Két szóismétlés-pár között kritikusom azt is megemlíti, hogy tiflopedagógiai ismereteim nem túlságosan mélyek. Ebben valóban van némi igazság, mivel csak rövid guglizás után tudtam meg, mit is jelent ez a kifejezés. A bűnöm az, hogy miközben azzal élcelődöm, hogy a teljesen akadálymentes épület ellenére a büfé kör alakú állópultjainál a vakok nem tudják hova letámasztani a botot, nem veszem figyelembe, hogy azok már régen teleszkóposak. Ez valóban megér egy oldalt a Bárcziumban! Ugyanis ez az egyetlen konkrét (és talán jogos) kritikai észrevétel.

Illetve dehogyis! A cikk xerkesztő névre hallgató szerzője ugyanis cáfolja azon állításomat, amely szerint az épület bejáratánál a lépcsőn kívül egy lejtő is található. Én eddig úgy tudtam, hogy fogyatékosságaim között nem szerepel a vakság képességeim között szerepel a látás, de ígérem, felülvizsgálom ezen hiedelmem. Egy gyógypedagógia szakos hallgató, aki ráadásul hökös, bizonyára jobban tudja. Engem valószínűleg a mellettem futó Escher-féle lépcső téveszthetett meg, ezért hihettem azt, hogy nem vízszintes talajon járok. A mozgáskorlátozottak ezek szerint lépcsőfokonként ugratnak fel, hogy bejussanak az amúgy teljesen akadálymentes épületbe.

Az egészben az a vicc, hogy a Kitárt ajtók a büfés cikksorozat legpozitívabb kicsengésű írása volt. A többit mind újoncok írták, és alaposan lehúzták az összes campust. A Bárczira is egy kis tejfelesszájút küldtem volna, de ő az utolsó pillanatban visszakozott, így maradtam én. A cikk ennek ellenére is jól megdicsérte az épületet és a büfét is! Éppen ezért érthetetlen, miért születhetett meg egy ilyen reakció. Ráadásul nem is azt kritizálja, amit valójában kritizálhatna, hanem olyan szakmai apróságokat kér számon, amin csak nevetünk. De akkor miért ez az írás?

Egy barátom így fogalmazott, úgy vélem, helyesen: Ez a cikk nekem olyannak tűnik, mintha valaki leadta volna a drótot a bárczis hökösöknek, hogy van egy ilyen írás a Nyúzban, és mellé jól feltüzelte volna őket, hogy szerinte ez vérlázító, és lépni kell valamit. Akkor felteszem a költői kérdést, most már én: Vajon kinek állhatott ez érdekében?

No sebaj, örülök, hogy színt vihettem az életükbe. Az különösen megtisztelő, hogy az egész újságban csak két grafika található, és mindegyik ehhez a cikkhez, az én személyemhez kapcsolódik. Külön érdekesség, hogy a két rajzolót teljesen eltérő módon ihlettem meg. Míg az egyik szaros kiskutyának, a másik nyáladzó macskaszörnynek ábrázol. Hozzáteszem, a több sebből vérző cikkel szemben mindkét rajz kiváló.

Magát a lapot nem szeretném minősíteni, elfogadom, hogy más karokon, más érdeklődésű emberek vannak, akik vevők a benne található, gyógypedagógiával, fogyatékosságokkal képességekkel és ezoterikus ökörséggel foglalkozó cikkekre. Azonban, tartalomtól függetlenül, még egy csak negyedik éve működő hallgatói laptól is elvárható volna a tisztességes helyesírás és a normális tördelés.

A Bárczium leginkább egy gimnáziumi iskolaújság és egy nagyközségi helyi kiadvány keverékére emlékeztet. Előbbi jelleget a suta tördelés, másikat a sok keretes hirdetés vagy hirdetésnek látszó objektum erősíti. Előnyére legyen mondva, hogy képileg, grafikailag igen tisztességes, bár néhány oldalon megtapasztalhatjuk, milyen lehet látássérültnek lenni. Ugyanis a háttér olyan borzasztó sötét, hogy a fekete betűket már csak sejteni lehet rajta. Szép példa az egész oldalas fehér-fekete egyenletes átmenet, ahol a cikk alsó harmadát egész egyszerűen lehetetlen elolvasni. Tudom, hogy a Nyúznak is sokszor felróják a sötét háttereket, de szavamra, az ehhez képest kismiska!

Mindazonáltal javaslom minél több hallgatói újság fellapozását, mert: 1. Járjunk nyitott szemmel a világban! 2. Ha egy karon van hallgatói lap, az mindenképpen jó, ha másért nem, legalább erősíti a kari identitást. 3. Megtanuljuk értékelni a Tétékás Nyúzt.