Tudjátok, mikor lehet a legjobban tanulni, kutatni, dolgozni, vagy csak egyszerűen bármi – nem közvetlenül oktatáshoz kapcsolódó – hasznosságot művelni az egyetemen? Természetesen hétköznap éjjel, esetleg a hétvégén, amikor már csend van és nyugalom. Nem tereli el az ember figyelmét sem a folyosón korzózó csini szociológus lányok csivitelése, sem a haverok állandó jelenléte, és eszmecserére, evésre, ivásra, semmittevésre buzdítása. Sok békés éjszakát eltöltöttem már Lágymányoson a kávéautomata és a számítógép társaságában, amelyek eredményeképpen rengeteg érdekes cikk, izgalmas közösségi program, nyertes pályázat, esetleg laborjegyzőkönyv vagy beadandó házi jött létre. Legtöbbször mindannyiunk örömére vagy bosszúságára.

A Nyúzt is pénteken este és éjjel, valamint szombaton napközben szerkesztjük, mégpedig a Déli tömbben található hökös irodában (alias Déli Hali). Az idei első számot befejezve át kellett ruccannunk még az Északi tömbbe, hogy visszaszolgáltassuk az onnan kölcsönzött nyomtatót és vízforralót. Messziről láttuk, hogy a Gömb aulában már megint rendezvény van, éppen ezért voltunk annyira jó fejek, hogy úgy döntöttünk, a forgóajtók helyett inkább a Duna felőli bejáratot használjuk.

Hiba volt. Amint be akartunk lépni, feketeruhás gerillák állták utunkat, arról érdeklődve, hova is tartunk. Fülükből telefonzsinór lógott, fejük sima volt, mint a segg. Szépen elmondtuk, hogy mi ugyebár ide tartozunk – mármint az egyetemre –, és éppen a dolgunkra tartunk, fel az emeletre. Az egyik, alsókategóriás kommunikációs szoftverrel rendelkező droid arra próbált rávilágítani, hogy az imént olyan utasítást tápláltak memóriájába, amely szerint az itt folyó rendezvény okán ő ezen az ajtón senkit nem engedhet be, fáradjunk a Déli tömb felőli bejárathoz, de ha lehet, akkor inkább a jó fenébe. Csak megjegyzésként, direkt azért kerültünk erre, hogy ne ott préselődjünk át a díszvendégeken.

Mit volt mit tenni, visszacaplattunk terheinkkel a forgóajtókhoz, és beperdültünk, mire az előbbi prototípus kommunikációsan kissé fejlettebb verziója elénk lépett, és utunk célja felől kérdezett. Másodszor is elmondtam ugyanazt, amire ő kijelentette, hogy ezen a bejáraton egy tapodtat sem, itt nekik rendezvény van, nekünk meg húzás a picsába. Kezdett felmenni bennem a pumpa, de a droid szerencsésnek bizonyult. Szánalmas életét a füléből lógó zsinór mentette meg, amelyen új input szivárgott intelligenciától mentes műveleti egységébe. A klónok szóltak, hogy engedjen, mert különben nagyon cikis lesz nekik.

Így aztán, végül szerencsésen feljutottunk a másodikra. Csak megjegyzésképpen mondom, hogy a nyomtató állandó ki-be hurcolása az égvilágon senkinek sem szúrt szemet. Ennyi erővel akár az egész egyetemet kipakolhattuk volna, hökirodástól, alapítványostól, mindenestől. De az bezzeg, hogy csóró egyetemista gönceinkben megzavarjuk a szmokingos, kisestélyis, díszpicsás rendezvényt, az már igen. Nem néztem meg, kik és miért szervezték, annyit nem ért az egész. Viszont esete tizenegy körül, amikor elmentem, néhány ki-, de már inkább alulöltözött párocska ott tolta fenn az ipart a második emeleti szemináriumi szobákban. Nem hinném, hogy azokat is kibérelték volna.

Persze, nem akarok általánosítani, hogy csak tapló droidokat alkalmazó, erkölcstelen ribancokat és vén kéjenceket felvonultató partikat rendeznek ebben az épületben, amely mindenekelőtt egy oktatási intézmény. Következő nap például egy csomó kis kínai jött, gyerekestől, mindenestől. Mászkáltak, zsivajoztak, mégis, ezerszer kulturáltabbak és emberibbek voltak.

Igazán az a bicskanyitogató az egészben, hogy a rendezvények kedvéért minket, egyetemi polgárokat nem egyszerűen leszarnak, de akadályoznak, kellemetlen helyzetbe hoznak, megaláznak. Olyan, nem ide tartozó biztonsági embereket alkalmaznak, akiknek fogalmuk sincsen az itteni viszonyokról, és intelligenciahányadosuk sem igen üti meg a hetvenet. Gátolják a szabad mozgást, ezzel együtt a munkát és a kutatást. Ráadásul sokszor hétköznap délelőttönként is rendezvényeken kell átvergődnünk, amennyiben el szeretnénk jutni valamelyik óránkra, vagy hogy ehessünk egyet a büfében.

Persze, valaki vagy valami ebből nagyon jól jár. Én csak remélem, ez a valami az ELTE, a valakik pedig annak hallgatói, oktatói és kutatói! Igen sok pénzbe kerül a lágymányosi épületek fenntartása, és ennek fedezésére kézenfekvő, hogy a kihasználatlan épületkapacitást áruba bocsássuk. A hangsúly a kihasználatlanon van. Legtöbbször viszont úgy tűnik, mi, egyetemi polgárok, csak másodlagos, megtűrt személyek lehetünk itt Krompacher „Pénzéhes” János (a továbbiakban egyszerűen Krompi) szemében.

Az imént említett személy az ELTE Egyetemi Kongresszusi Központ vezetője (a http://www.ucc.hu/ucc/ oldalon megtekinthető, hogyan bocsátják áruba campusunkat), jelzőjét pedig akkor érdemelte ki, amikor a ’SKÜ elnevezésű fizikus gólyaavatót szerveztem a Magyar Fizikushallgatók Egyesülete képviseletében. Minden évben megrendezzük, és ennek keretében este kilenc körül énekelve végigvonulunk az egyetem Északi tömbjén. Mivel nem akartunk semmiféle rendezvénnyel ütközni, megkerestem Krompit, hogy szabad-e akkor a Gömb aula, ugyanis itt szoktunk kiadni néhány rövid és vicces feladatot a gólyáknak (ez körülbelül félórás ott tartózkodást jelent). Hiba volt, mert Krompi közölte velünk, hogy a Gömb aulában csak akkor tarthatunk gólyaavatót, ha sokszázezer forintot kicsengetünk neki. Lófasz a seggébe, azóta a környékére sem megyünk!

A hökösöket is beszívatta már párszor. Tavaly volt egy Külügyes Nap nevű háromkari rendezvény, ahol mindenféle külföldi ösztöndíjakról lehetett tájékozódni, meg kintről hazatért egyetemisták élménybeszámoltak a proliknak. Egyszóval teljes mértékben oktatáshoz és kutatáshoz kapcsolódott, mindenféle profitszerzési célok nélkül, magyarul a HÖK-ök nyújtottak egy fontos ingyen szolgáltatást a hallgatóknak. Na, Krompi ezért is pénzt kért! Szerintem felháborító. Ekkoriban volt a rektorválasztás, így a kari tanácson kampányoló Hudecz Ferenc rektorjelöltnek fel is tettem a kérdést, hogy tenne-e valamit az ilyen esetek rendezésére. Diplomatikus mismásolás volt a válasz.

Értem én, hogy kell a lóvé, de azért mindennek van határa. Ne lehetetlenítsük el az egyetemi életet, amely úgyis alig van nálunk! Ezek úgyis annyira minimális nyereségek Krompiéknak, hogy az anyagi haszonnál jóval többet árt nekik az előidézett felháborodás és megvetés. Kíváncsi lennék arra is, hova megy a rendezvényekből befolyó temérdek pénz. Állítólag vannak furcsaságok, de ez csak pletyka. Ha lesz egy kis időm, ígérem, megpróbálok ennek is utánajárni!