Amit a gép sem nyom...

Lezajlott az ELTE TTK HÖK képviselőválasztása, amelyben – négy éve először – nem voltam érdekelt. Ennek okairól talán majd még írok egyszer, ha eljön az ideje, most csak annyit, hogy eddig még senki sem tudta kitalálni, így meglehet, csak a saját jóérzésemnek fontos. A közelgő mandátumlejáratra tekintettel elkezdtem kipucolni a könyvtáraimat a szerverről, és bizony ráleltem néhány rég elfelejtett, de igen érdekes fájlra. Nevetgéltem, emlékeztem, törölgettem és megkegyelmeztem. Eszembe jutott, hogy néha jó volt hökösnek lenni, és ez így van rendjén. A sok limlom közül egyet szeretnék most megosztani azokkal, akik még mindig idejárnak néha, hátha találnak egy-két friss posztot. Katt ide a nagyobb méretű képhez!

A jelenség nem kapcsolódik közvetlenül a HÖK-höz. Az Egyetemes Tor-túrára készítettem sörös címkét. Joe barátommal mi voltunk a Gömb aula nevű szívatóállomás, és a feladat része volt a megfelelően elrejtett üvegek megtalálása is. Krompacher Jánosról – alias Krompi – írtam már itt is néhányat, ő volt az, aki annak idején sokszázezer pénzért akarta kiadni nekünk a Gömb aulát, mert a fizikus gólyaavató át szeretett volna kelni rajta. Akkor még nem sejthette, kivel csesz ki…

Szenes Áron, az ELTE TTK HÖK elnöke 2007. április 17. (kedd), 18 órára rendkívüli küldöttgyűlést hívott össze. Ebben nincs is semmi rendkívüli, leszámítva a rendkívüli előtagot. Ugyanis teljesen érthetetlen, miért nem rendes küldöttgyűlést hívott össze, hiszen már jócskán esedékes volna. Legutóbb február 27-én volt hasonló – ezt fejből tudom, ugyanis az volt a huszonharmadik szülinapom és a lemondásom napja is egyben –, és a képviselők általában másfél havonta kerülnek összehívásra. Ezt a jelenlegi Alapszabály persze, nem írja elő, de eddig hallgatólagosan ez volt a rendszer. Ez volt demokratikus. Ugyanis a Küldöttgyűlés a TTK HÖK legfelsőbb döntéshozó szerve, a hallgatók akarata, az évenkénti képviselőválasztást leszámítva, itt érvényesül leginkább.

Állítólag a rendkívüli is csak azért lett összehívva, mert Papp Gabriella gazdasági biztos lemondott, a Választmány pedig nem tudta megválasztani az utódját. Ketten pályáztak, a megüresedett posztra, a szavazás eredménye döntetlen (három-három) lett. A lemondás március 14-én történt, az eredménytelen választmányi szavazás március 20-án volt. A rendes küldöttgyűlést kettő, a rendkívülit egy héttel előbb kell összehívnia az elnöknek. Szenes Áron a rendkívüli küldöttgyűlés meghívóját április 10-én küldte ki a képviselőknek, pontosan három perccel az egyhetes határidő lejárta előtt, tehát ha úgy vesszük, időben. Azonban, ha rendes küldöttgyűlést akart volna összehívni, azt legkésőbb április 3-án kellett volna megtennie. Pontosan két héttel azután, hogy kiderült, a Választmány nem tudja megválasztani a gazdasági biztost.

A rendszeres olvasók tudhatják, mennyire távol áll ennek a blognak a nyelvezetétől a vulgarizmus, most azonban egy mondat erejéig mégis meg szeretném engedni magamnak a közönségesség luxusát: Amikor először beleolvastam a Bárczium legújabb számába, majdnem beszartam a röhögéstől. Na, nem mintha az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Karának hallgatói havilapja annyira szórakoztató volna, mint mondjuk a Kretén, de a maga módján mégis tud néhány kellemes percet szerezni egy természettudományos érzelmű fiatalnak is.

Elgondolkodtam azon, hogy a Nyúz-ni való című írást egyszerűen kommentár nélkül tegyem fel ide, hiszen önmagáért beszél. Aztán persze nem bírtam megállni, hogy ne fűzzek hozzá véleményt. Sajnos, a kari hallgatói önkormányzat honlapján az ezt ígérő linkek ellenére az újság egyik száma sem található meg online, ezért csak egy beszkennelt változattal szolgálhatok. Mindenesetre érdemes letölteni innen.

Megtisztelőnek érzem, hogy a félévente három-négy alkalommal megjelenő, huszonnégy oldalas lapjukban egy egész oldalt szentelnek egy, a Tétékás Nyúzban megjelent írásomnak. A 33. félévfolyam 12. számában található, Kitárt ajtók című cikkről van szó. Valóban, ezt még tavaly, december legelején követtük el, egy cikksorozat részeként, amelyben bemutattuk az ELTE campusainak büféit. Vagyis ennek ürügyén megpróbáltunk egy rövid körképet adni egyetemünk változatosságáról, a különböző campusok lakóinak eltérő élet- és szemléletmódjáról.

Több mint egy hónapja annak, hogy lerántottam a leplet a hallgatói önkormányzatok közpénzen táplált tivornyájáról, a vezetőképzőről. Talán részben ennek is köszönhető, hogy a múlt heti választmányi ülésen olyan határozatot hoztak, miszerint aki nem vett részt bizonyos előadásokon vagy szekcióüléseken, annak bizony, így utólag be kell fizetnie az önköltség egy részét. Na végre, erre vártunk évekig!

Azonban a hökösök nem is lennének hökösök, ha nem csúszott volna egy kis furcsaság a döntésbe. Papp Gabriella, a rendezvény kari szervezője – aki egyébként az előző két évben a TTK HÖK elnöke volt – fontos elfoglaltságai miatt, előre bejelentett módon nem tudott ott lenni az első napon. Ennek következtében a választmány úgy döntött, hogy kétezer-ötszáz forintot kell befizetnie a pártkasszába. Jól láttátok, a szervezőnek, aki rengeteget foglalkozott azzal, hogy létrejöhessen ez a dzsembori. Amit én is igazolhatok, ugyanis heteken át cseszegetett, hogy a Tétékás Nyúz szerkesztése helyett válasszam inkább Tatát. Gondolom, nem egyedül engem tisztelt meg ezzel a lelkiismeretességgel.

Már azt is furcsának érzem, hogy ezen felül, még indulás előtt, neki is be kellett fizetnie a kétezer forintos részvételi díjat is. Szerintem, egy szervezőnek joga van ingyen részt venni az általa szervezett programon, úgyis szív ott eleget. De ez csak az én álláspontom, és az eset szempontjából lényegtelen is. Az már kevésbé, hogy Papp Gabriella ezután azonnali hatállyal lemondott a jelenleg általa betöltött gazdasági biztosi posztról, illetve delegáltságairól. Ahogy fogalmazott, számára ez volt az utolsó, undorító csepp a pohárban.

Egy héttel ezelőtt, a Kakukkfészek című bejegyzésben a szociológusok biológiai, társadalmi és kulturális hasznáról, káráról értekeztem. A felbuzdulást az – az egyik kommentben is megemlített – megdöbbenés okozta, amely akkor ért, amikor meglátogattam az ELTE Társadalomtudományi Karának új honlapját. Nem szeretnék webdizájn kritikát írni, csak annyit említek meg, hogy bár a felület igencsak unalmas és nehezen áttekinthető, azért még mindig nagyságrendekkel jobb, mint a másik két lágymányosi karé. Ami sokkolt, az a szociológusok új logója.

A bal felső sarokban az Északi tömb sematikus ábrája látható, tetején, központi szimbólumként a planetáriummal. A rajz nagyon el van találva, egyszerűsége ellenére azonnal felismerhető, mit is ábrázol. Nem tudom, honnan akasztották, de hasonlóért egy hivatásos dizájner sok ezer pénzt elkér, az eredményt látva mondhatom, joggal, mert igazán pöpec. Ami mégis háborgásra késztet, hogy a szociológusok saját jelképükké tesznek egy olyan valamit, jelen esetben az épület tetején található planetáriumot, amelyhez nem sok közük van.

Felmerül a kérdés, hogy akkor ennyi erővel miért lehet Budapest egyik jelképe a Gellért-hegy? Azt sem a pesti bunkók szarták oda. No igen, de a Gellért-hegy egy olyan objektum, amiről az emberek Budapestre, illetve a pesti bunkókra asszociálnak, és nem Karakószörcsögre (igen, direkt írtam g-vel). A Gellért-hegy hasonló megfontolásokból lehet a jelképe Újbudának is, ellenben Zuglónak vagy Kőbányának nem. Ugyanilyen logika alapján az Északi tömb tetején található bogyó szolgálhat szimbólumként az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Természettudományi Kar vagy a nálunk működő csillagászok számára, de a szociológusok jobb, ha csak távolról csodálják.

A felsőoktatás minőség alapú finanszírozása, amelyre elit egyetemeink – egyelőre még soroljuk ide az ELTE-t is – sok hosszú éve várnak, végre elérhető közelségbe került. A felsőoktatási törvény áprilisban esedékes módosítása többek között azt is tartalmazná, hogy az egyes intézmények normatívájának egy részét az alapján állapítanák meg, hogy az ott adott diplomát mennyire lehet felhasználni a való életben. Az elképzelés nemes, a probléma pusztán az, hogy előre vetíthető, hogyan is fog kinézni ez a gyakorlatban. Nem szépen.

A tervezett módosításokról ennél autentikusabb forrásból tájékozódni lehet például itt. A finanszírozási reform megtartaná a tudományos és a fenntartási normatíva eddigi rendszerét, háromévenkénti felülvizsgálattal. Vagyis a sok minősített oktató és kutató még mindig hozná az állami pénzeket, ráadásul a tervezet egy másik pontja kimondaná, hogy egy oktató összesen csak másfél felsőoktatási intézménnyel lehet munkaviszonyban. Az intercity-professzoroknak ezzel befellegzett, többé nem lehet öt egyetemen is lenyúlni a gázsit egy jól hangzó névvel. Ezzel a módosítással minden bizonnyal a nívós egyetemek nyernek, természetesen a kamufőiskolák kárára. A nagy és drága épületeket is megéri majd tovább használni.

Ami változás, hogy az intézményi teljesítményt is értékelik majd, a normatíva egy részének kiosztása egy pontrendszer alapján történne, amelyet évről évre felülvizsgálnának. Ide tartozik az oktatók tudományos tevékenysége, az intézmény művészeti, felnőttképzési munkássága, és a régió életébe való bekapcsolódás, bármit is jelentsen ez utóbbi. Azt is figyelnék, hogy a hallgatók által megszerzett diploma mennyire hasznosítható a munkaerőpiacon. Egyik szempont sem mérhető könnyen, mindegyikben eleve benne van a parttalan vita lehetősége. Nézzük sorban!

Ugyebár, alapelv, hogy az egyetemen nem nagyon politizálunk. Legalábbis a napi pártpolitikát kerüljük, nem teszünk ki ilyen hirdetéseket, felhívásokat stb. Törvény is kimondja, hogy felsőoktatási intézményekben ilyesmiknek helye nincs. Persze, a pénz mindig nagy úr, talán így eshetett meg, hogy Krompacher „Pénzéhes” János és szervezete, az ELTE Egyetemi Kongresszusi Központ most is fütyült az ilyen apróságokra.

Így történhetett, hogy ma délután a Magyar Demokrata Fórum XXI. Országos Gyűlése ismét elnökké választotta Dávid Ibolyát. A Gömb aulában. Szívből gratulálok! Az ebédre adott szeretetcsomag egy szendvicsből, almából és gyümölcsléből ált. Örömmel látom, hogy napjainkban már odafigyelnek politikusaink egészséges táplálkozására, hogy sokáig örömünket lelhessük pajkos játékaikban és fényes szőrzetükben!

Érdekes fajta a szociológusé. Viselkedés- módja teljesen elüt a lágymányosi faunában megszokottól, ami nem is csoda, lévén betelepített, úgy is mondhatnánk, behurcolt fajról van szó. Bár eleinte növelte a biológiai változatosságot, mára egyre inkább úgy tűnik, káros hatással van az őshonos élővilágra (tétékások, íkások). Legfőbb előfordulási területén, az Északi tömbben napjainkra annyira elterjedt, hogy egyenesen veszélyezteti az ezáltal kiszorított fizikusok fennmaradását. Pillantsunk bele ezeknek a kegyetlen túlélőgépeknek rettentő evolúciós stratégiájába!

A szociológusok társadalmát eredetileg többnyire balos beállítottságú bölcsészek alkották. Első képviselőik a Duna túlpartján fekvő Trefort kertből kerültek át, a Klinghammer István által kormányzott zászlóshajó rakterében megbújva. Az átrakodás során az őket tartalmazó bálákat pénz és kereslet híján nem szállították tovább eredeti rendeltetési helyükre, így onnan kiszabadulva, természetes ellenségeik (jobbos beállítottságú bölcsészek) híján gyorsan el is szaporodtak. Rövid időn belül a bölcsész faj genetikailag teljesen szétvált, ezzel létrejött az önálló szociológus faj (TáTK – C. Linné et al.), ekkor még két különböző élőhelyen. Később a Trefort kertből teljesen eltűntek, utolsó képviselőiket 2006 elején telepítették át Lágymányosra.

Valamikor tavaly, ősz elején fedeztük fel a helyet. A Bercsényi utcában található, a Karinthy felől a jobb oldalon, egy szűk vasajtón át megközelíthető pince- helyiségben. Állítólag Oportónak hívják, de mi csak Macifröccs néven emlegetjük, ugyanis itt figyeltünk fel először az amúgy egyre több helyen kapható macifröccsre (alapkiszerelésben vörösbor + málnaszörp + szóda). A pultos egyszer megkérdezte, hogy fehérből vagy vörösből kérjük-e, és hozzátette, hogy kevesen tudják, hogy a fehér szőlőből van. Mi elnézően mosolyogtunk, de én nem tudtam megállni a kérdést, hogy akkor a vörös mégis miből készül. Hát málnából! Ja, kérem szépen, úgy már érthető. Furcsálltam is volna, ha bármelyik kannás is látott volna szőlőt.

A hely egyébként két jól elkülönülő részre van osztva, mind a kettő dohányzó. Fent, a bejárattól jobbra fapados villamosszékeken ücsöröghetünk, és macifröccsözés vagy búzasörözés (itt egész jó árban van) közben bambulhatunk a falat dekoráló, a békebeli időket idéző, villamossínekkel átszőtt egykori Kálvin tér fotójának falméretű poszterére, a villamos kapaszkodókra, vagy jókat szórakozhatunk a fönt látható század eleji reklámok izgalmas és olykor humoros szövegein, rajzain. Sőt, itt még a komolyabb beszélgetés is lehetséges, ugyanis az amúgy hangos zenét jól megszűri az üvegfal, amely elválaszt minket az alsó résztől.

Lent a falak újságok lapjaival vannak kitapétázva, a műfaj leginkább a sport és a bulvár. Nyelvileg viszont rengeteg minden megtalálható, a magyaron kívül az olasztól kezdve egészen a törökig. Az asztalok nagy része itt található, és a szűkös tér ellenére még egy csocsóasztal is helyet kapott. Két tévé is van, ezeken általában két különböző zenecsatorna megy, viszont a hangszórókból mindig egy harmadik szám szól, amikor odaszoktunk, ez általában a hatvanastól kilencvenes évek rockzenéje volt. Lent található a picinyke pult is, fölötte polcokkal. Az egyiken néhány régi Marx és Lenin kötet található, no meg a jó Vlagyimir Iljics kábé tizenöt centis mellszobra. Többek között ez volt az a motívum, ami első látásra szimpatikussá tette számunkra az amúgy igencsak füstös helyet. Nem mintha akkora kommunisták volnánk, csak az olyan értelmiségien lázadós.

Itten szeretném közölni a Kedves Olvasóval, hogy az ELTE TTK HÖK Küldöttgyűlésének keddi ülése (szerda hajnalban) elfogadta lemondásomat a főszerkesztői posztról. Alább következik néhány szó az okokról.

Az egész mizéria ezzel a bloggal kezdődött, vagyis inkább azzal, hogy létét köztudomásra hoztam. A Tétékás Nyúz idei első számában. Csúnya marketingfogás volt, pozícióval való visszaélés, mint azt mondják. Ilyen esetben egy minimális mértékben tisztességes tisztségviselőtől az elvárható minimum, hogy benyújtja a lemondását. Benyújtottam. El is fogadták, nagy többséggel.

Szenes Áron, a TTK HÖK elnöke ki van akadva rám. Az első szám megjelenése után olyan ajánlatokat tett nekem, hogy folytassam a piszkos munkát, a szerkesztőségi munka irányítását, a cikkek beszervezését és az utánpótlás kinevelését. Heti legalább huszonöt órában, egy fillér juttatás nélkül. Cikket nem írhatok. Nem leszek hivatalos főszerkesztő, csak megbízott. Ő bíz meg, olyan, hogy küldöttgyűlés, nincs a fogalmi körében. Nem fogadtam el, sőt, olyan pofátlan voltam, hogy még én tettem neki ajánlatokat. Hogy a küldöttgyűlésig hátralevő két számot megcsinálom úgy, ahogy eddig, közben beadom a lemondásom, és felkészítek valakit, hogy folytassa a munkát. Elfogadhatatlan zsarolás volt ez tőlem, igaz? Szenes Áron nem is ment bele.

A Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszék már régóta szálka a Természettudományi Kar sok oktatójának szemében. Ez talán akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, amikor az egyetem előző vezetése – Klinghammer István és társai – 2005 tavaszán bejelentette az első nagy leépítési hullámot, megállítandó a kar folyamatosan veszteséges működését. Akkor sok intézet azt az álláspontot képviselte, hogy nincsen szükség a TTK-n ilyen jellegű oktató- és kutatócsoport fenntartására, és bőszen támogatták a vezetésnek azon javaslatát, hogy bizony szüntessék meg őket, de legalábbis ne a kar intézményeként folytassák tevékenységüket.

Persze, ez esetben hiba lett volna bármiféle utálatról beszélni. Az oktatók is csak emberek, akiknek meg kell élniük valamiből, el kell tartaniuk a családjukat, vagy ki kell fizetniük a konferenciák útiköltségét, ha éppen az egyetem annyira csóró, hogy ezt nem tudja felvállalni. Ha szakmailag nem is, emberileg meg lehetett érteni azt az érvelést, hogy amennyiben a Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszék dolgozóit szélnek eresztik, annál kevesebb alkalmazottat kell leépítenie az egyes intézeteknek. Még akkor is, ha a szervezeti egység létszáma még titkárnőstől sem érte el a tizet, ez pedig a kar öt intézetével számolva egy vagy két ember kirúgásának megspórolását jelentette volna csupán.

Mindenesetre elgondolkodtató, hova vezetett volna a jövőben az ilyen „megesszük a leggyengébbet” elv folyamatos újra és újra alkalmazása. Szerencsére azonban ült jó néhány józanabb belátású oktató is a kari tanácsban, nem is beszélve a hallgatói önkormányzat delegáltjairól. Utóbbiakat egy kicsit meg kellett tessékelnie annak a régóta példa nélkül álló, önszerveződő hallgatói összefogásnak, amely a tanszék megmentésére jött létre, de a mindent eldöntő szavazás végül happy enddel zárult. A tanszék maradt, emlékeim szerint csupán egy főnyi vérveszteséggel.

Tudjátok, mikor lehet a legjobban tanulni, kutatni, dolgozni, vagy csak egyszerűen bármi – nem közvetlenül oktatáshoz kapcsolódó – hasznosságot művelni az egyetemen? Természetesen hétköznap éjjel, esetleg a hétvégén, amikor már csend van és nyugalom. Nem tereli el az ember figyelmét sem a folyosón korzózó csini szociológus lányok csivitelése, sem a haverok állandó jelenléte, és eszmecserére, evésre, ivásra, semmittevésre buzdítása. Sok békés éjszakát eltöltöttem már Lágymányoson a kávéautomata és a számítógép társaságában, amelyek eredményeképpen rengeteg érdekes cikk, izgalmas közösségi program, nyertes pályázat, esetleg laborjegyzőkönyv vagy beadandó házi jött létre. Legtöbbször mindannyiunk örömére vagy bosszúságára.

A Nyúzt is pénteken este és éjjel, valamint szombaton napközben szerkesztjük, mégpedig a Déli tömbben található hökös irodában (alias Déli Hali). Az idei első számot befejezve át kellett ruccannunk még az Északi tömbbe, hogy visszaszolgáltassuk az onnan kölcsönzött nyomtatót és vízforralót. Messziről láttuk, hogy a Gömb aulában már megint rendezvény van, éppen ezért voltunk annyira jó fejek, hogy úgy döntöttünk, a forgóajtók helyett inkább a Duna felőli bejáratot használjuk.

Hiba volt. Amint be akartunk lépni, feketeruhás gerillák állták utunkat, arról érdeklődve, hova is tartunk. Fülükből telefonzsinór lógott, fejük sima volt, mint a segg. Szépen elmondtuk, hogy mi ugyebár ide tartozunk – mármint az egyetemre –, és éppen a dolgunkra tartunk, fel az emeletre. Az egyik, alsókategóriás kommunikációs szoftverrel rendelkező droid arra próbált rávilágítani, hogy az imént olyan utasítást tápláltak memóriájába, amely szerint az itt folyó rendezvény okán ő ezen az ajtón senkit nem engedhet be, fáradjunk a Déli tömb felőli bejárathoz, de ha lehet, akkor inkább a jó fenébe. Csak megjegyzésként, direkt azért kerültünk erre, hogy ne ott préselődjünk át a díszvendégeken.

Bár ennek a blognak nem ez az elsődleges célja, mégis időről időre igyekszünk majd felhívni a figyelmet azokra, akik komolyan tesznek valamit az egyetemért, a karért vagy egyszerűen csak azokért, akik nap mint nap ide járnak. A Természettudományi Karon több közhasznú civil szervezet is működik, akik serényen, áldozatosan, és legtöbbször semmiféle ellenszolgáltatást nem várva munkálkodnak azért, hogy nekünk valahol, valamiben több és jobb legyen.

Évente egyszer mindig eljön az a pillanat, amikor úgy nyújthatunk nekik komoly segítséget, hogy az nekünk csupán néhány tollvonásba vagy kattintásba kerül. Ajánljuk fel nekik személyi jövedelemadónk egy százalékát, és biztassuk erre rokonainkat, barátainkat, ismerőseinket is! Kezeskedem érte, hogy az alább felsorolt szervezeteknek felajánlott pénz a lehető legjobb helyre kerül majd!

Amikor ez a bejegyzés megjelenik, a lágymányosi hallgatók krémje éppen egy tatai lágerban nyomja az ipart. A nagyképűen vezetőképzőnek titulált happeningen elméletben részt vesz a campus összes hököse, IK-sok, TáTK-osok és TTK-sok egyaránt. A részvételi díj kétezer forint, a valós költség ennél fejenként tízzel több. Nézzük csak meg közelebbről, mi is ez a félévente megrendezett cucc, amelyre az önkormányzatok mindig annyi pénzt áldoznak!

Alapvetően kétféle vezetőképzőt különböztethetünk meg: nyárit és télit. A július elején, rögtön a vizsgaidőszak után esedékes nyárinak annyi előnye mindenképpen van, hogy egybefonódik a TTK HÖK záró és alakuló küldöttgyűléseivel, tisztújításával. Ebből kifolyólag ide csak karunk leköszönő és megválasztott képviselői, tisztségviselői és néhány kiváltságos személy kapnak meghívást. A továbbiakban csak a hagyományosan februárban megrendezésre kerülő téli vezetőképzővel foglalkozunk.

Az, hogy itt bármiféle vezetők bármiféle vezetőket képeznének, egyszerű parasztvakítás. A valóságban dilettáns hökösök osztják az észt a náluk is dilettánsabb hökösöknek. Egy pillanatra transzplantáljuk át rossz májunkat egy másik énünkbe, és ne feltételezzük, hogy itt valójában csak alig leplezett kajálás, piálás és baszás folyik, természetesen a csóró mezei hallgatók pénzéből. Az, hogy mi a hallgatók pénze, még meg fog érni néhány bejegyzést a későbbiekben, egyelőre maradjunk annyiban, ha a TTK HÖK nem kajálja, piálja és bassza el ezt a rengeteg pénzt, akkor majd megteszi helyette az EHÖK, ami ugyebár ezen a campuson senkinek sem jó. A probléma inkább abban gyökerezik, hogy egyesek valóban komolyan gondolják a vezetőképzést, és saját fontosságuk levében pácolódva kezdenek elrugaszkodni a mégoly magasan lebegő rózsaszín hökös felhőt is túlszárnyaló magasságokba.

Következzen egy újabb A főszerkesztő beszól-os cikk, emiatt éppenséggel a 33. félévfolyam 9. száma lett betiltva. Legalábbis a hivatalos indoklás szerint, amely sértőnek találta a többi kari HÖK-re nézve. Na persze, majd megnézem, ahogy emiatt az ELTE Online vezető újságírója vérszomjas pszichológusokat felbérelve hipnotizáltatja a TTK HÖK választmányát, aminek hatására jólelkű hököseink sosem látott gerjedelemmel nyalogatják majd tisztára a mi szeretett EHÖK-elnöknőnk nem éppen rószaszínű popóját. Vagy ahogy a gonosz IK-sok feltörik a Hali szerverét, és Best of Kiszeltünde & Anettka spamekkel nyomnák tele az amúgy is túlterhelt képviselői levelezőlistát.

Én inkább azon a véleményen vagyok, hogy a képen látható számnak azért kellett a nyomdában maradnia, mert tartalmazott egy cikket, amely nem a legjobb színben tüntette fel Sági Orsit, az akkori TTK HÖK elnököt és felelős kiadót. Persze, ez nem rajtam, vagyis a cikk íróján múlt, hanem azon, hogy nem képviselte kellőképpen a küldöttgyűlés határozatát a dékánnal és helyettesével való tárgyalások során a kredit-újrafelvételi díjakkal kapcsolatban. Sági Orsi az incidens után alig két héttel lemondott. Hogy emiatt-e, nem hinném, hogy az én feladatom elemezni. Inkább jöjjön a cikk!

Lapszemle

A Tétékás Nyúz profizmusán edződött olvasóközönségnek néha igen nagy csalódást okoz, amikor véletlenül a kezébe kerül egy-egy szám más ELTE-s karok kiadványaiból. Önkéntelenül is olyan lehetetlen elvárásaink vannak, hogy az újság tördelése esztétikus, szemünknek kellemes legyen, ne szúrják ki szemünket agancsos helyesírási hibák a szövegben, és a cikkek is változatosak, érdekesek, mi több néha-néha szaftosak legyenek. Aztán persze jön a csalódás, a sok szánalmas amatőr próbálkozás.